Talán már Magad is szülő vagy, mikor olvasod soraimat. Azért írok most, sok-sok évvel korábban Neked, hogy értsd, hogyan is szeretlek, és hogy én is megőrizzek minden pillanatot, amit Veled tölthetek.

Lásd, biztosan emlékszel, mikor kicsi voltál, naponta játszottuk a kérdezz-feleleket.

- Tudod, mennyire szeretlek?

- Minden nap egy kicsikét jobban! – megfejthetetlen csoda, de így van ez.

Igézet, ami fogva tart, mióta először a karomban tarthattalak. Ismerem pontosan a bőröd tapintását, minden sebhelyedet. A hajad puhaságát, a hangodat, ahogy születésedtől máig változott. Tudom milyen, amikor hozzám szólsz, hozzám bújsz, tőlem kérsz. És a tekinteted, amikor figyelsz, mert szólok hozzád, mesélek neked vagy magyarázok. Akkor is, amikor nem figyelsz rám, amikor százszor mondom el ugyanazt. Amikor bevallasz valami apró-cseprő ügyet. Amikor szigorú vagyok vagy mérges én akkor is Veled vagyok és szeretlek Téged!

Annyira szeretném jól csinálni! Néha valóban úgy érzem, hogy topon vagyok. Hogy boldog a lelked, elégedett. Olyankor én is szárnyalok. Máskor elszúrom. Te is érzed, hogy mehetne minden jobban. 

Gondterhelten elrévedezek: vajon mi marad belőlem Benned? Mit mesélsz majd, ha kérdezik, milyen volt az anyukád? És még inkább, mit örzöl majd a szívedben? Úgy szeretném, hogy öröm, biztonság és fészek legyek számodra amíg élek – és később, az emlékem ugyanúgy.

Én itt őrizlek magamban. Attól az áldott perctől, amikor megtudtam: a szívem alatt hordalak. Ajándék, hogy a vonásaidban látom magamat és a szüleimet. Az arcod az otthonom. Van ez a nagy, csodaszép és olykor kegyetlen világ. Vagyok benne én, és már jó ideje vagy benne Te is és itt van a kettőnk között élő törhetetlen szeretet. Néha jó volna belekiabálni a végtelenbe a hétköznapi csodát hogy milyen hálás vagyok azért, hogy anya lehettem! Éppen a Te anyukád. Bárcsak tudnék így szeretni mindenkit és mindent, ilyen tiszta, mély és halhatatlan szeretettel, mint Téged! De akárhogy erőlködöm, ez csak Neked jut a szívemből.

Ölellek: Anya 

(Naszvadi Judit írása)

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles, az egyik út aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.

Az utakat sokáig  csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hívatalba, vagy kedvesünkhöz, vagy a rikkanó tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak célja van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk. Csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt. (Máray Sándor)