• Emlékeim

    Anyukámra gondolok.

     Ma még itt van velem, mégis sokszor úgy érzem mintha egy más világban lenne.  Nem igazán ura már akaratának, sőt talán már nincs is akarata? Nem ezt nem hihetem hisz mindenkinek van  csak nem tudja kimondani vagy kifejezni mit és hogy szeretne, vagy épp mire vágyik. Ha nem mondja akkor is tudom, érzem. Azt szeretné ha minden pillanatban vele lennék. Ha ott vagyok szép csendesen el van. Ül, fekszik, nézi a tv-t, botorkál kicsit. Ha mennem kell dolgozni, abban a pillanatban mindent kitalál, csak maga mellett tarthasson - igazítsam meg az ágyát, tegyem oda a kislámpát, zsepit kér, húzzam fel vagy le a zokniját, cipőjét vagy papucsát, fésüljem meg, stb. apróságok. Olyan mint egy kisgyerek. A kisgyerek sem rossz, csak szeret középpontban lenni, szereti ha foglalkoznak vele, figyelnek rá. Nem dolgozom messze, csak a földszintre kell lemennem. Kis bolt, családi. Szeret Ő is lent lenni. Csendesebb órákban le is viszem, szeret nézelődni, próbál segíteni, parfissal tipeg körbe mintha takarítana. Megdicsérem, - ügyes vagy anyuci.- Boldog a drága. Ha jó az idő kiviszem az udvarra, a teraszra, figyeli a vásárlókat, kik jönnek - mennek. Az utcára nem szabad kimennie. Parkinzonos, a nap 24 órájába felügyeletet igényel. Hiába mondom ha valamit nem szabad, állapota miatt nem bízhatom hogy be tudja tartani a tiltásokat. A fél szememnek mindig rajta kell lenni. Rohangálok be-ki, egyszerre kéne mindenhol lennem. Nem könnyű így dolgozni. Ha nem tudom levinni magammal, állapota, időjárás, forgalom stb. miatt akkor alszik vagy tv-t néz. Szívesen segítek mindenben, de mikor mennem kell dolgozni és tizedjére öltöztetem fel és rögtön le is veszi,  - Anyuci ne vedd le! - Ilyenkor fohászkodok az úrhoz, adjon Nekem türelmet hogy egy rossz szóval se bántsam meg az édesanyámat. Sokat sírok, titokban. Nem akarom hogy lássa mekkora a fájdalmam. Már nem tudja magát ellátni, mindenhez segítséget kér, ezért úgy érzi útban van, sokszor mondja nem akar zavarni bennünket. NEM zavar, tiszta szívből szeretjük, sokáig tartsa meg az Úr nekünk! Nagyon szeretem az anyukámat. Apukám nem volt, 3 éves voltam mikor elváltak. Akkor láttam újra mikor férjhez mentem. Már nem tudtam apa, lánya kapcsolatot kialakítani, idegenek voltunk egymásnak. Ő megnősült, nevelte új felesége gyerekeit. Éreztem a feleség féltékeny, azt hitte a gyerekei hátrányt szenvednek ha Én a közelben maradok.  Nem kellett félnie, rövid ideig tartott a kapcsolatunk, megismertem Őket, természetüket, italos minden napjukat. Én ebből nem kértem.

     

    Nagyon szeretem az anyukámat. Mindig dolgos volt. A munka volt az első, csak aztán jöhettem Én, és minden más. Sokszor eszembe jut József Attila: Mama című verse. 

    "

    Már egy hete csak a mamára
    gondolok mindig, meg-megállva.
    Nyikorgó kosárral ölében,
    ment a padlásra, ment serényen.

    Én még őszinte ember voltam,
    ordítottam, toporzékoltam.
    Hagyja a dagadt ruhát másra.
    Engem vigyen föl a padlásra.

    Csak ment és teregetett némán,
    nem szidott, nem is nézett én rám
    s a ruhák fényesen, suhogva,
    keringtek, szálltak a magosba.

    Nem nyafognék, de most már késő,
    most látom, milyen óriás ő -
    szürke haja lebben az égen,
    kékítőt old az ég vizében.

    1934. október

    "

     Arra vágytam anyuci mindig velem legyen! Borzasztóan hiányzott kiskoromban is. Kimondhatatlan öröm volt mikor az óvodába rendezett ünnepségeken az Én Anyucim is ott volt. Megnézte hogy szerepeltem. Igyekeztem a legjobban teljesíteni hogy büszke lehessen rám. Hogy magához öleljen, össze-vissza csókoljon és úgy mondja " az Én gyönyörű, drága okos, ügyes kislányom!" " Nagyon szeret anya!"

    folyt.köv.

    «

  • Comments

    1
    Monday 10th April at 16:51

    Bravoooooooooooo

    Suivre le flux RSS des commentaires


    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: