Nagymamám

Talán már Magad is szülő vagy, mikor olvasod soraimat. Azért írok most, sok-sok évvel korábban Neked, hogy értsd, hogyan is szeretlek, és hogy én is megőrizzek minden pillanatot, amit Veled tölthetek.

Lásd, biztosan emlékszel, mikor kicsi voltál, naponta játszottuk a kérdezz-feleleket.

- Tudod, mennyire szeretlek?

- Minden nap egy kicsikét jobban! – megfejthetetlen csoda, de így van ez.

Igézet, ami fogva tart, mióta először a karomban tarthattalak. Ismerem pontosan a bőröd tapintását, minden sebhelyedet. A hajad puhaságát, a hangodat, ahogy születésedtől máig változott. Tudom milyen, amikor hozzám szólsz, hozzám bújsz, tőlem kérsz. És a tekinteted, amikor figyelsz, mert szólok hozzád, mesélek neked vagy magyarázok. Akkor is, amikor nem figyelsz rám, amikor százszor mondom el ugyanazt. Amikor bevallasz valami apró-cseprő ügyet. Amikor szigorú vagyok vagy mérges én akkor is Veled vagyok és szeretlek Téged!

Annyira szeretném jól csinálni! Néha valóban úgy érzem, hogy topon vagyok. Hogy boldog a lelked, elégedett. Olyankor én is szárnyalok. Máskor elszúrom. Te is érzed, hogy mehetne minden jobban. 

Gondterhelten elrévedezek: vajon mi marad belőlem Benned? Mit mesélsz majd, ha kérdezik, milyen volt az anyukád? És még inkább, mit örzöl majd a szívedben? Úgy szeretném, hogy öröm, biztonság és fészek legyek számodra amíg élek – és később, az emlékem ugyanúgy.

Én itt őrizlek magamban. Attól az áldott perctől, amikor megtudtam: a szívem alatt hordalak. Ajándék, hogy a vonásaidban látom magamat és a szüleimet. Az arcod az otthonom. Van ez a nagy, csodaszép és olykor kegyetlen világ. Vagyok benne én, és már jó ideje vagy benne Te is és itt van a kettőnk között élő törhetetlen szeretet. Néha jó volna belekiabálni a végtelenbe a hétköznapi csodát hogy milyen hálás vagyok azért, hogy anya lehettem! Éppen a Te anyukád. Bárcsak tudnék így szeretni mindenkit és mindent, ilyen tiszta, mély és halhatatlan szeretettel, mint Téged! De akárhogy erőlködöm, ez csak Neked jut a szívemből.

Ölellek: Anya 

(Naszvadi Judit írása)

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles, az egyik út aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.

Az utakat sokáig  csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hívatalba, vagy kedvesünkhöz, vagy a rikkanó tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak célja van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk. Csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt. (Máray Sándor)

Ha eljön majd a nap, amikor már öregnek láttok, pedig még nem is leszek az, legyetek hozzám türelmesek és próbáljatok megérteni!
Ha leeszem a ruhámat ......, ha nem tudok rendesen felöltözni ......, legyetek türelemmel hozzám! Jusson eszetekbe azok az idők, amikor én tanítottalak benneteket erre!

Ha beszélek Hozzátok, és ezerszer elismétlem ugyanazt a dolgot ......., ne szakítsatok félbe ......., hallgassatok végig! Amikor kicsik voltatok, ezerszer kellett elolvasnom ugyanazt a mesét, míg el nem aludtatok!
Ha nem akarok megmosakodni sem, ne szégyenítsetek meg, sem ne feddjetek meg érte ......., jusson eszetekbe az a millió ötlet, amit kitaláltam , hogy rá tudjalak venni  benneteket a mosdásra!
Ha látjátok, hogy milyen tudatlan vagyok a technikai újdonságokkal kapcsolatban,   ....... adjatok elég időt, és ne nézzetek rám gúnyos mosollyal .......!
Megtanítottalak sok mindenre benneteket......., hogy egyetek jókat, öltözködjetek szépen .......,hogy hogyan nézzetek szembe az élettel!
Ha néha nem emlékszem dolgokra vagy elvesztem beszélgetésünk fonalát ......., adjatok gondolkodási időt, hogy eszembe jusson ......., és ha még sem sikerül megtennem, ne legyetek idegesek rám ......., és ami a legfontosabb, az nem a mondanivalóm, hanem az, hogy Veletek legyek, és figyeljetek rám.......!
Ha valaha nem akarok enni, ne erőltessétek! Jól tudom, mikor kell ennem és mikor nem!
Ha gyenge lábaim nem engednek sétálni, ....... nyújtsatok  kezet ......., ugyanúgy, ahogy azt én tettem mikor Ti tanultatok járni!
És amikor egy napon azt mondom nektek, hogy nem akarok tovább élni ......., hogy meg akarok halni ....... ne legyetek dühösek rám ....... egyszer ezt is megfogjátok érteni .......!
Próbáljátok meg megérteni, hogy a koromat nem megéltem, hanem túléltem!
Egy nap majd megértitek, hogy minden hibám ellenére, mindig a legjobbat akartam Nektek, és hogy az utat szerettem volna előkészíteni !
Ne érezzetek szomorúságot, sem dühöt vagy tehetetlenséget, ha a közeletekben vagyok! Legyetek mellettem, próbáljatok meg megérteni, és segítsetek nekem, ahogy azt én tettem, amikor megszülettetek!
Segítsetek járnom ....... segítsetek befejezni utam szeretettel és türelemmel! Megfizetlek majd Benneteket egy mosollyal és azzal a mérhetetlen nagy szeretettel, amellyel mindig is szerettelek!
Szeretlek benneteket Gyermekeim!

Anyukámra gondolok.

 Ma még itt van velem, mégis sokszor úgy érzem mintha egy más világban lenne.  Nem igazán ura már akaratának, sőt talán már nincs is akarata? Nem ezt nem hihetem hisz mindenkinek van  csak nem tudja kimondani vagy kifejezni mit és hogy szeretne, vagy épp mire vágyik. Ha nem mondja akkor is tudom, érzem. Azt szeretné ha minden pillanatban vele lennék. Ha ott vagyok szép csendesen el van. Ül, fekszik, nézi a tv-t, botorkál kicsit. Ha mennem kell dolgozni, abban a pillanatban mindent kitalál, csak maga mellett tarthasson - igazítsam meg az ágyát, tegyem oda a kislámpát, zsepit kér, húzzam fel vagy le a zokniját, cipőjét vagy papucsát, fésüljem meg, stb. apróságok. Olyan mint egy kisgyerek. A kisgyerek sem rossz, csak szeret középpontban lenni, szereti ha foglalkoznak vele, figyelnek rá. Nem dolgozom messze, csak a földszintre kell lemennem. Kis bolt, családi. Szeret Ő is lent lenni. Csendesebb órákban le is viszem, szeret nézelődni, próbál segíteni, parfissal tipeg körbe mintha takarítana. Megdicsérem, - ügyes vagy anyuci.- Boldog a drága. Ha jó az idő kiviszem az udvarra, a teraszra, figyeli a vásárlókat, kik jönnek - mennek. Az utcára nem szabad kimennie. Parkinzonos, a nap 24 órájába felügyeletet igényel. Hiába mondom ha valamit nem szabad, állapota miatt nem bízhatom hogy be tudja tartani a tiltásokat. A fél szememnek mindig rajta kell lenni. Rohangálok be-ki, egyszerre kéne mindenhol lennem. Nem könnyű így dolgozni. Ha nem tudom levinni magammal, állapota, időjárás, forgalom stb. miatt akkor alszik vagy tv-t néz. Szívesen segítek mindenben, de mikor mennem kell dolgozni és tizedjére öltöztetem fel és rögtön le is veszi,  - Anyuci ne vedd le! - Ilyenkor fohászkodok az úrhoz, adjon Nekem türelmet hogy egy rossz szóval se bántsam meg az édesanyámat. Sokat sírok, titokban. Nem akarom hogy lássa mekkora a fájdalmam. Már nem tudja magát ellátni, mindenhez segítséget kér, ezért úgy érzi útban van, sokszor mondja nem akar zavarni bennünket. NEM zavar, tiszta szívből szeretjük, sokáig tartsa meg az Úr nekünk! Nagyon szeretem az anyukámat. Apukám nem volt, 3 éves voltam mikor elváltak. Akkor találkoztam újra vele mikor már férjhez mentem. Nem tudtam apa, lánya kapcsolatot kialakítani, idegenek voltunk egymásnak. Ő megnősült, nevelte új felesége hozott gyerekeit. Éreztem a feleség féltékeny, azt hitte a gyerekei hátrányt szenvednek ha Én a közelben maradok.  Nem kellett félnie, rövid ideig tartott a kapcsolatunk, megismertem Őket, természetüket, italos minden napjukat. Én ebből nem kértem.

Nagyon szeretem az anyukámat. Mindig dolgos volt. A munka volt az első, csak aztán jöhettem Én, és minden más. Sokszor eszembe jut József Attila: Mama című verse. 

"

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett én rám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

1934. október

"

 Arra vágytam anyuci mindig velem legyen! Borzasztóan hiányzott kiskoromban is. Kimondhatatlan öröm volt mikor az óvodába rendezett ünnepségeken az Én Anyucim is ott volt. Megnézte hogy szerepeltem. Igyekeztem a legjobban teljesíteni hogy büszke lehessen rám. Hogy magához öleljen, össze-vissza csókoljon és úgy mondja " az Én gyönyörű, drága okos, ügyes kislányom!" " Nagyon szeret anya!"

Anyának lenni nehéz!

Fizikailag és lelkileg egyaránt fárasztó. Minden pillanatban ott vagy gyermekeddel, még akkor is ha  épp nincs veled.  Gondolataid körülötte forognak. Aggódsz érte, félted Őt, játszol vele, énekelsz, tanítod a szépre, jóra. Mikor még pici baba és nem tud beszélni viselkedéséből tudod hogy mi baja, mire vágyik, álmos, éhes, fáj valamije, unatkozik?  Mikor ovis, iskolás, vele sírsz ha bántották, ha megütötte magát, valami nem sikerült és csalódás érte, vele örülsz ha boldog, ha sikereket ért el.  Teszed ezt a nap 24 órájába. Még akkor is mikor már felnőtt a gyermeked már van családja és gyermekei, mikor már ellátja magát akkor is igyekszel mindent megadni Neki.

Múlnak az évek, fordul a kocka.

Lassulsz, az alapvető dolgokat is nehezedre esik megcsinálni, egyre többet vagy beteg, segítségre szorulsz. A fejlődés visszafele fordul. Gyermek leszel újra, ez egy szép korszak, tudsz játszani az unokákkal, ezt nagyon tudják értékelni. Majd kisgyermek leszel egyre többet felejtesz, végül már ülni, állni, járni, enni, inni, beszélni, wc-t-fürdőt használni sem tudsz segítség nélkül. Most a gyermekeden a sor hogy a nap 24 órájában figyeljen rád és segítse minden pillanatod. 

A szülővé válás egy csodálatos dolog, látni amint cseperedik, ügyesedik, okosodik gyermeked, majd megállja helyét a világban. 

A szülő ápolása fájdalmas. A lelked szakad bele amint nap mint nap látod az imádott édesanyád, édesapád leépülését. Mikor már csak a szemével jelez feléd mert beszélni sincs ereje, vagy már elfelejtette a szavakat, próbálod kitalálni mit szeretne, mint mikor még pici voltál és Ő tette, hisz minden gondolatod, kívánságod kitalálta. 

folyt.köv.